Magyar agár

A nyílsebes főnemes

Annak ellenére, hogy az agarak – ezen belül is a magyar agár – története igen régi múltra nyúlik
vissza, napjainkban szinte kuriózumnak számít egy-egy példány felbukkanása. A mai felfogás szerint az agár versenyzésre termett, amolyan „galoppkutya”, holott nem volt ez mindig így…

Az agár a lőfegyverek megjelenése előtt rendkívül értékes segítségnek bizonyult a vadak elejtésében. Értékét, fontosságát mi sem bizonyítja jobban, hogy szinte minden nemzet igyekezett kitenyészteni saját agárfajtáját, melynek az adott földrajzi, éghajlati, domborzati viszonyai között leginkább hasznát vette a vadászat során. Hazánk több okból is büszke lehet a magyar agárra, hiszen azon kívül, hogy egyike legrégebbi nemzeti kutyafajtáinknak, Magyarország igen komoly agarászhagyományokkal bír, melyek nálunk maradtak fenn a legtovább Európa országai között.

Szemesnek áll a világ

Elöljáróban tudni kell, hogy az agarakkal történő vadászat egyike a legősibb vadászati formáknak. Nyilvánvaló, hogy a füves szteppék vándorló népeinek komoly gondot okozhatott a pusztán fellelhető vadak elejtése. A kor fő fegyverének számító íj gyors és csendes volt ugyan, de találati pontossága a távolság növekedésével romlott, ugyanakkor a nagy, nyílt térségen nyilván nem volt egyszerű a vadak becserkészése. Szükség volt tehát egy olyan hatékony „vadászfegyverre”, mely nagyobb távolságból is képes mértani pontossággal lecsapni a kiszemelt áldozatra. Ekkor léptek színre a sólyomszemű, villámsebes agarak. E kutyák vadászati stílusa – egyedülálló módon – a látáson és gyorsaságon alapszik. A másodperc töredéke alatt bemérik a felpattanó áldozatot, majd robbanórajtot vesznek, és eszeveszett tempóban üldözni kezdik. Csúcssebességük lélegzetelállító: elérheti a 70-80 km/h-t, mellyel az állatvilág harmadik leggyorsabb szárazföldi állataiként tartják őket számon, közvetlenül a gepárd és a Thomson-gazella mögött. A fékeveszett üldözés a zsákmány végkimerüléséig, vagy annak megragadásáig tart. Mindeközben a vadász lóháton követi a kutyákat, hogy a hajsza végeztével segítséget nyújthasson agarainak, majd megszerezze az addigra – ha nem is konyhakész, de – többnyire kimúlt vadat.

A magyar agár kialakulásáról számos elmélet kering, és ember legyen a talpán, aki igazságot tud tenni köztük. Tény, hogy a nomád népek kutyái között akadtak, amelyeket a futó vad elejtésére használtak. Valószínűsítik, hogy a magyar agár ősei a népvándorlással kerültek a Kárpát medencébe, ahol helyi, majd később török, azaz keleti agárfajtákkal keresztezve, Európa közepén létrejött a fajta ősi típusa, mely erősebb csontozatú, tömegesebb volt, mint nyugati rokonai. Bár fizikumából adódóan valamivel „lassabb” volt, kitartása és a terep iránti igénytelensége pótolta sebességbeli hiányosságait. Különösen nagyra értékelték ezt az uralkodó osztályok, akik – „székdobálós” kibeszélő-show hiányában – mindenfajta vadhajszával vezették le a hatalommal járó feszültséget. Ekkor különösen nagy hasznát vették a magyar agárnak, aki szívósan üldözte a nyulat, rókát, őzet, szarvast, sőt többedmagával leterítette a legvérmesebb vaddisznót is.

Arisztokratából vadorzó

Az agarászat és a magyar agár karrierje fényesen emelkedett, és még a reformkorban is előkelő úri kedvtelésnek számított a szélvész módjára száguldó kutyák lóháton való követése. Az agarászat rangos társadalmi eseménynek számított, és a magyar agarat számtalan festményen a főúri lakomák vagy vadászatok állandó és nemes kísérőjeként ábrázolták.

Bár nemzeti kutyává a reformkor és Széchenyi István tette, ugyanakkor a modern kor szele komoly csapást mért a fajtára. A lóversenyzéssel együtt érkező agárversenyzés felfutó divatjával egyidőben ugyanis az angol telivérekkel együtt megérkeztek hazánkba az első angol agarak is. Noha terepen, éles helyzetben a magyar agár minduntalan bizonyította igazi erényeit, ám a pályaversenyek követelményei a könnyedebb testfelépítésű és gyorsabb „ángélusoknak” kedveztek. Gyorsaságának fokozása érdekében elkezdték angol agárral keresztezni, ezért az addigra kialakult fajta jellegzetességei némileg elmosódtak.

A következő csapást a II. világháború, illetve az azt követő jogi szabályozás mérte a fajtára. A világégés éveiben az agarak nagy része elpusztult, elkallódott, a háború után pedig betiltották az agaras vadászatot. Ekkorra a magyar agár állománya drasztikusan megcsappant. A sors furcsa fintora, hogy ha nem is önzetlenségtől vezérelve, de a teljes kihalástól az orvvadászok mentették meg. A vadállományt engedély nélkül fosztogató rabsicok között nagy megbecsülésnek örvendett a jó agár, mely hangtalanul és villámgyorsan levadászta a „napi betevőt”… Náluk elsősorban a kutyák vadászati értéke dominált, ezáltal tudtukon kívül is abban a formában őrizték meg a magyar agarat, ahogyan, amilyen céllal egykoron kialakult. A tőlük vásárolt kutyákkal kezdték meg a fajta rekonstrukcióját és ősi típusának feltámasztását a magyar agár elkötelezett hívei, élükön Szigethy Kálmánnal, 1963-ban. S bár a fajta népszerűsége addigra lecsengett, áldozatos munkájuknak hála 1991-ben újjáalakult az Országos Agarász Egyesület, majd ’99-ben létrejött a Tiszántúli Agarász Egyesület.

A kényelemszerető sprinter

Aki mindezek után úgy gondolja, hogy a magyar agár hiperaktív, kielégíthetetlen mozgásigényű kutya, nagyon téved. Az évszázadok alatt főúri körökben eltöltött idő nem múlt el nyomtalanul a magyar agár jellemében, így azok sem csalódnak benne, akik kedvencként választják. Ez a délceg futóatléta ugyanis igen kifinomult modorral és fejlett kényelemérzettel rendelkezik, ezért hivatását meghazudtoló módon képes egész nap édesdeden szunyókálni az ágyon, puha párnák bástyája között. Ha éppen nem alszik, akkor is nyugton van, nem pörög, tör-zúz még lakásban sem. Nesztelen, puha léptekkel jár-kel, de igazán sosincs láb alatt. Lényét visszafogott ragaszkodás jellemzi, nem tolakszik, egész személyiségéből arisztokratikus tartózkodás árad.

Mindez nem azt jelenti, hogy megtagadná ősei örökségét. A szabadban természetesen megváltozik viselkedése, és felszínre tör a benne lakozó rengeteg energia, amit rendszeres, kiadós mozgatással kell levezetni. Könnyed, ám mégis feszes testén domborodó plasztikus izomzata villámgyors irányváltásokkal és robbanásszerű dinamizmussal képes mozgatni szikár fizikumát. Ilyenkor valósággal átlényegül, és az avatatlan szemlélő számára is nyilvánvalóvá válik, hogy ez a fajta a sebesség szerelmese.

Mielőtt azonban teljesen elvarázsolna kutyánk mesébe illő mozgása, legyünk mindig résen! A magyar agárban – az évezredes szelekciónak köszönhetően – a mai napig nagyon erősen él a vadászösztön, így a legönfeledtebb játék közepette vagy a legváratlanabb helyzetben is képes kilőni magát, hogy a távolban megpillantott macskát vagy nyulat üldözőbe vegye. A hajtás génjeibe rögzült ösztönét tiltással, paranccsal nem lehet befolyásolni. Figyelemreméltó tulajdonsága azonban, hogy egy-egy sikertelen hajszát követően, az üldözés mámorából kijózanulva, meglepő biztonsággal talál vissza „starthelyre”, ami érthető is, hiszen kitenyésztésének időszakát még nem mérgezte meg a fogyasztói szemlélet, és igencsak nagy luxusnak számított volna az egyszerhasználatos vadászkutya… Mindent egybevetve, a séták alkalmával inkább a szóban forgó üldözési helyzetek megelőzésére, elkerülésére kell hangsúlyt fektetni. Szerencsére a magyar agár alkalmazkodó természetű, és ha minden kötél szakad, kerékpár mellett is szépen, fegyelmezetten elüget, ami talán a lovas vadászatok emlékét idézi benne.

Nem csupán „futóbolond”

Többek között az említett „szökősségnek” tulajdonítható, hogy a magyar agarat, de úgy általában az agarakat nem tartják „okos” kutyáknak. Ez meglehetősen sarkított és durva általánosítás, mely figyelmen kívül hagyja e nemes fajta eredeti feladatát. Az agár mindig is a maga feje után, az embertől függetlenül vadászott. A vadat nem kellett gazdája parancsára keresnie, megállással jeleznie, vagy apportíroznia, hanem a lehető legtermészetesebb módon, az üldöző és üldözött, a vadász és a zsákmány harcának évmilliós játékszabályai szerint kellett elejtenie. Ebben a játszmában pedig az nyer, aki előbb veszi észre a másikat, és rövidebb reakcióidővel rendelkezik. Az agár nem ért rá arra, hogy hozzá képest vaksi gazdája észrevegye a horizonton alig látható őzet, és utána küldje, hanem azonnal, önállóan reagált. Eme önállóságnak tudható be, hogy az agaraktól távol áll a szolgalelkűség, és nem életcéljuk a gazda akaratának való mindenkori megfelelés. Ezt azonban hiba butaságnak titulálni. Emellett általában az agarasok sem tartják feltétlenül szükségesnek, hogy kutyájukat mindenféle gyakorlattal parádéztassák, annak ellenére, hogy megfelelő eszközökkel a magyar agár igenis eredményesen képezhető kutya, amely képes megfelelni a vele szemben támasztott racionális elvárásoknak. Az engedelmességi, és különösen az ügyességi feladatokban bizony szépen megállja a helyét. Tévhit az is, hogy a magyar agarak eredendően gyenge szaglással rendelkeznek. Vadászat közben nem elsősorban szaglásukra hagyatkoznak, ám ettől függetlenül nagyon eredményesen keresnek vadat orruk segítségével.

Tekintettel arra, hogy alapvetően érzékeny – bár nem mimóza – lelkületű fajta, nevelése során kerülni kell a durvaságot és túlzott határozottságot, ám sziklaszilárd következetességgel kell kezelni önállóságát, és olykor-olykor rátörő makacsságát. Tartásánál ügyelni kell arra – amellett, hogy rendszeresen kitombolhassa magát –, hogy kiélhesse mélyen gyökerező zsákmányszerző ösztönét. Aki irtózik az „élesben” történő agarászat gondolatától, műnyulas pályán is borzongathatja kutyája ösztöneit. Ha ez anyagi vagy egyéb akadályokba ütközik, akkor némi baráti segítséggel egy nyílt terepen, kerékpár mögött hosszabb kötélen vontatott rongycsomóra is rástartoltathatja a kutyáját. Bár ez a magyar agár számára legföljebb könnyed bemelegítéssel ér fel, és nem kecsegtet az igazi vadászat izgalmával, a semminél mégis jobb foglalatosság.

Nem érdemes belekötni!

Mivel a vadászatok és később a versenyek alkalmával többedmagával kellett futnia, ahol kifejezetten hátrányt jelentett a kötekedő, krakéler kutya, csoportban a magyar agár alapvetően békésen megfér fajtársaival. Többnyire leereszkedő tartózkodással viseltetik irántuk. Óriási hiba azonban lebecsülni az agár képességeit! A látszatra vékonydongájúnak tűnő kutya igen keményen verekszik. Villámgyorsan odavág, fog, tép, majd ráz, akárcsak a vadászat alkalmával, és ezzel a technikával igen súlyos, nemritkán halálos sérüléseket képes okozni ellenfelének. Mindezt leginkább azok tapasztalhatták meg, akik mintegy heccből magyar agárra uszították – sokszor nagytestű, agresszív - kutyájukat. A magyar agár sajátossága, hogy igen jó személyvédő- és területőrző-ösztönnel rendelkezik, s bár mindez természetesen nem támadó, agresszív viselkedést feltételez, de határozottan jelzi, ugatja az idegent.

Egyéb tekintetben problémamentes kedvenc. Igen szilárd szervezet jellemzi, és a ritka sportsérülésektől eltekintve, összességében nagyon egészséges kutya, mely mentes szinte mindenféle örökletes megbetegedéstől. Családját rajongó szeretettel övezi, s ha megfelelő módon gondoskodnak mozgásigényének kielégítéséről, akkor adott esetben akár kisebb lakásban is gond nélkül tartható. Örömmel fogad minden szabadtéri programot, melyeken fáradhatatlan kísérő. A gyermekeket kiemelt figyelemmel veszi körül, és türelmes belenyugvással viseli, ha az apróságok bordáján zongoráznak, vagy ostorszerű farkára taposnak. Különösebb igényeket a koszttal szemben sem támaszt, bár a növendék időszakban fokozott odafigyelést igényel, mivel a csetlő-botló kölyök egy-kettőre langaléta kamasszá válik, és mint a hirtelen nőtt kutyák általában, a szakszerűtlen, túl intenzív növekedést előidéző etetés vagy a túlzott mozgatás ízületei, ínszalagjai, csontozata kárára válik.

Noha a magyar agár kedvencként is megállja a helyét, igazán azoknak ajánlható, akik kellőképpen elkötelezettek e csodálatos megjelenésű, mélyen gyökerező kultúrára visszatekintő, ősi magyar fajta iránt, és felelősséget érezve egyik nemzeti kincsünk megőrzéséért, érdemben is tenni akarnak jövője érdekében.

Forrás: www.kutya.hu